Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valós történetek

 

 Születés

 

Március 7-ét írtunk. Már tavasz eleje volt ugyan, de a fákon zúzmara fehérlett, az utakon vastag, fagyos hóréteg akadályozta a tovasietőket. A „kispolszki” , mintha hegyekkel küzdene, vánszorgott át a jégbordákon. Fontos feladata volt, hiszen imádott utasát a veszprémi kórház szülészeti osztályára kellett vinnie. A nehéz útviszonyokat legyőzve, végül begördült a kórház kapuján. A sorompón nagy tábla állította meg az arra haladókat.
„Látogatási tilalom!” „Belépés csak engedéllyel!” A portás hivatásának teljes tudatában állított meg bennünket.
 - Szálljanak ki az autóból! Kérem az engedélyt! -szólított fel minket.  -Az nincs.- közöltük vele. 
-Akkor ide be nem mennek! – kötötte az ebet a karóhoz a kapu őre.

 -Rendben!- mondtam én.

- Akkor legalább hozzon egy ágyat! Állva mégsem szülhetek.  

-Mé! Maga terhes? – nézett rám értetlenül a férfi.

 -Á nem, csak a dinnye egészben csúszott le. – húztam el a számat, közben végignézve 106 cm-es derekamon.  

- Ajjaj! - vakarta a fejét a portás- ilyen esetekre nem kaptam utasítást.  Még szó szót követett, végül pár telefonhívás és könyörgés után, miközben én egyre gyakrabban úgy öleltem a közeli fatörzset, mintha szerelmet ígértünk volna egymásnak, bejutottunk a szülészeti osztályra.  Újabb ismerkedés következett. Számomra hosszú percek után a szülőszobáról kidugta a fejét egy hölgy és megkérdezte, miben segíthet. Újra elmondtam, hogy szülni szeretnék, azaz amennyire fáj, inkább nem, de muszáj lesz. Előkerült az orvosom is, akit már régről ismertem, megvizsgált, azt mondta 2-3 óra, és túl leszek a szülésen.  Első gyerek, izgalmak, félelem, csoda, anyaság, a pici baba illata, oá-oá, és hasonlók zsongtak a fejemben, miközben érkezett a nővérke egy fehér inggel.  

-Ezt kellene felvenni kedves leendő anyuka, a szülés közben csak a kórházi textíliákat lehet használni! Sajnos a hálóingeket nem szállították le a mosodából, szóval ez van.- közölte velem és otthagyott a vajúdóban.

– Ja! És a fehérnemű sem maradhat! –szólt még vissza a folyosóról.  -Hát jó! Nézzük, a lássuk! - megnéztem a „báli ruhámat” az első bálhoz. Kínomban fülig szaladt a szám. Egy „S” méretű férfiinget kaptam. Két fájás közben sem engedtem el a hasamat, mert olyankor a röhögéstől fogtam. Az eredmény: derékig érő ing, duplájára nőtt kebleim között egy gomb küzdött a gomblyukban maradásért, alatta óriási pocak, lentebb két, ha pipaszárnak nem is mondható, de vékony láb.  Szerencsére nem volt tükör, csak az ablak visszatükröződésében láttam a sziluettemet. Mit mondjak? Megrázó volt. Mikorra jól kiörvendeztem magam, visszajött a nővérke, és közölte velem, hogy sétálgassak itt a hosszú folyosón, mert az segíti a babát, hogy jól beálljon a szülőcsatornába.   

-Felvehetem a köntösömet? –kérdeztem reménykedve, bár az előző információ alapján sejtettem a választ.  

- Szó sem lehet róla, mondtam, hogy itt nem lehet saját öltözéket használni.- válaszolt szigorúan, de közben láttam a szemében az együttérzés és a kipukkadó röhögés könnyeit gyülekezni.  Sétálni kezdtem. Igyekeztem a különböző bútorok között szlalomozva, kevésbé láthatóvá tenni magamat, de csak kisebb nagyobb sikerrel. Végre megérkezett az orvosom. -Nahát! Milyen csinos vagy!- kacsintott rám mosolyogva, de én valahogy most nem voltam büszke a külsőmre.

 - Nézzük kíváncsi-e a világra már a picurka?- hívott a vizsgálatra.  -Még kb. egy óra, folytasd a sétát, csak aztán ebben a dögös szerelésben el ne csavard valamelyik doktorunk fejét!- kaptam a jó tanácsot a dokitól.

- Köszönöm, vigyázni fogok, nehogy felcsússzon a szoknyám!- mondtam humoromat nem veszítve.  Egyszer csak telefoncsörgésre riadtam, fél szavakból hallottam, hogy nagy a baj. Jött a doktorom rögtön, egy cetlire írt egy telefonszámot, és közölte, hogy most fel kell menniük a műtőbe, mert az ultrahangon kiderült egy kismamánál, hogy a baba halott a pocakjában.  Azt hittem elájulok a rémülettől.  -Van ilyen? És lehet, hogy velem is? Ó picurkám ugye nem? Jól vagy igaz? Kérlek mocorogj, azt sem bánom, ha oldalba rúgsz, csak valami jelet adj!- könyörögtem a kisbabámnak.  Sétálgattam bőszen, már nem érdekelt a hiányos öltözékem, csak számoltam a lépteket, a fájások időtartamát.  Végre nyílt az ajtó, homlokát törölgetve lépett be a doki. Kétségbe esetten kérdeztem tőle, hogy mi történt.

 -Ó semmi baj –mosolyodott el- az ultrahang tévedett! Egy erős, egészséges kislány született.  Erre aztán már folytak is arcomon a megnyugvás örömkönnyei.  Végre már nem kellett tovább sétálnom. A fájások egyre sűrűbbek voltak, és az ágyon maradhattam. Kifújtam magam megnyugodva, hogy hasonló, kellemetlen próbatétel már nem vár rám.  Nem-e? Én kis naiv, most vár csak igazán. Az ajtóból vidám nevetés hallatszott, a nővérke egy fiatal férfit vezetett az ágyamhoz.  

-Doki! Megjött a mentős fiú, akiről szóltak a mentőszolgálattól. Szeretné megtanulni a szülést.- mondta az orvosomnak.  -Szerencséje van, most éppen indul egy.- fordult a mentőshöz a szülésznő.  Én pedig tágra nyílt szemmel néztem, hogy tényleg, csak így? Indul egy?   Ébresztő!!!!! ÉN fogok szülni, a kisbabám jön a világra, egy új élet, aki itt volt eddig a hasamban és lehet, hogy felnőttként ő menti majd meg a világot. Mert okos lesz, és szép, és…Szóval nem a vonat jön, tessék már észrevenni!  Mire sértődöttségemből magamhoz tértem, már a karomban volt egy tű, a doki azt mondta, ha jön a tolófájás csak nyomjak, ahogy bírok. Az asszisztenciám pedig, mármint a mentős fiú fogja a kezemben a tűt, nehogy kitörjem!  3 nagy sóhajtásra megérkezett a csoda. Egy pici lány, magzatmázzal a testén, vörös pofival, teli torokból ordította a világba:

 

„EMBEREK! ITT VAGYOOOOOOK!!!”

 

 

Versenyfutás a halállal

 

Csodás terhességem volt. A férjem imádott, a lányom akkor volt elsős, okos, szép kislány. A 9 hónap alatt 11 kg-ot híztam, a világ csodájának éreztem magam, úgy, mint az első terhességemnél. Nem hánytam, nem fájt semmim, a baba szépen mocorgott. Egyetlen bajom volt az utolsó hónapban, hogy nem értem el a lábamat. Az alig felszedett kilók ellenére óriási lett a pocakom, így két lehetőségem volt, egyik, hogy a tusfürdőt a zuhanyzó aljába nyomtam, a talpamat beledugtam, majd egyik lábammal a másikat megmostam, már amennyire így lehetséges. A másik, ha volt otthon valaki, akkor szépen tartottam a lábamat, amíg megmosták. Január 20-ra voltam kiírva, 19-én késő délután kezdődtek a fájások. Annak rendje és módja szerint este 10 körül bementünk a kórházba, mert akkor már rendszeresen fájt. A fogadott doki bejött a szüléshez, a férjem és a lányom szépen várakoztak a folyosón. Előírásszerű fájások, majd tolófájások. Szülőágyra kerültem, minden ment, mint a karikacsapás. Első nyomásra kint volt a feje.  A második tolófájásnál aztán kész, minden megszűnt. Nem volt többé fájás, nem volt többé semmi. A doki kétségbeesett, nála jobban már csak én voltam megijedve. Kiabált, hogy nyomjak, nekem már a szemem is majdnem kijött, semmi. Ekkor aztán kitépte belőlem a gyereket. Ahogy húzta, én vele csúsztam az ágyon és zuhantam a lépcsőre, amin fel kell mászni az ágyra. Visszaraktak. Nem éreztem én semmit, csak kétségbeesést. A baba nem sírt amikor elvágták a köldökzsinórt. Elrohantak vele egy szomszéd szobába, ahonnan ijedt, suttogó hangok szűrődtek ki, egyszer aztán végre bömbölés. Megörültem. Aztán újra csönd, majd újra sírás. Először fuldokló, hörgő, haldokló, majd igazi, bár kicsit fáradt babasírás. Én is sírtam. Senki nem volt mellettem. Nem fájt semmim, csak a lelkem. Egyszer aztán a sírás megszűnt, egy nővérke pelenkába bugyolált kis csomagot hozott, két pici, kék színű láb lógott ki belőle. Nem sírt a csomagban senki. Azt mondták nekem, hogy nagyon elfáradt a baba, elviszik inkubátorba, ne aggódjak, minden rendben van, bár a bal karja eltörött.

Én következtem, méhlepény, varratok, újabb riadalom, mert mint a mészárszéken annyi vér volt körülöttem, deréktól lefelé semmit nem éreztem, bár ez akkor nekem jó volt, majdnem elájultam a rémülettől. Amikor magamhoz tértem, már rendben volt velem minden. Sőt már fájni is kezdett, a testem is. Bevittek a kórterembe, egész éjjel nem aludtam. Fájtam, sírtam, aggódtam, különböző sorrendben ugyan, de ez ismétlődött. Aztán eljött a reggel. Felkeltem. Nem tudtam, hogy szabad-e, de mennem kellett, hiszen végre megnézhettem a babámat. A derekam őrülten fájt, a falnak dőlve csúsztam odébb és araszoltam a babahangok irányába. Ott aztán megálltam, vártam, hátha kijön valaki. Nem jött senki. Egyszer mozdult az ablakon a függöny, rám nézett egy nővérke, majd riadt tekintettel berántotta a sötételőt. Pár perc múlva jött a takarítónő, és büszkén, mintha az ő érdeme lenne, elmesélte, hogy képzeljem, az éjszaka leszállt a kórház tetejére egy repülőgép és elvitt egy Dani nevű kisfiút.

Odamásztam az ajtóhoz, ahol az előbb mozgott a függöny és kopogás nélkül berontottam. Csak annyit kérdeztem, hol a gyerekem? Látni akarom a Danit. Akkor már hullottak a könnyeim. A nővérke kétségbeesett. Gyorsan felírt egy cetlire valamit, majd a kezembe nyomta, hogy ezt a számot hívjam fel, ott segítenek, de nagyon kért, ne áruljam el, hogy megmondta...

Újra mászás a negyedikről a földszintre, mert persze, hogy rossz volt a lift.

A telefon kicsörgött, majd felvették.

- Tessék! Tűzoltó utcai gyermekklinika, intenzív osztály. Miben segíthetek?- hallatszott a telefonból. Én is bemutatkoztam, elmondtam, hogy az éjszaka szültem egy  Takács Dániel nevű kisfiút, azt az információt kaptam, hogy ezen a számon érdeklődhetek.

-A kisfiú még él, az állapota nem telefontéma. Viszonthallásra!- kaptam a választ, majd letették a kagylót.

Támasztottam a falat, a szememből patakokban folyt a könny. Kétségbeesetten kérdezgettem magamtól – Ugye csak egy rossz álom?

Felhívtam a férjemet, megkérdeztem, hogy mennyit tud, mivel őt akkor láttam utoljára, amikor bevittek engem a szülőszobára. Mondta, hogy a doki vele annyit közölt, hogy nem nézheti meg a Danit, mert elfáradt, inkubátorba teszik, és hogy eltört a karja. Menjen nyugodtan haza, majd másnap jöjjön be. Elmondtam neki az új információt, és kértem, azonnal üljön kocsiba, szervezze meg, hogy Enikőt, a kislányunkat hozza el majd valaki az iskolából,  és jöjjön értem. Elvánszorogtam a kórterembe, összepakoltam, felöltöztem, akkorra odaért a férjem, majd köszönés nélkül távoztam. Felmentünk Pestre a kórházba, sterilbe kellett öltözni, úgy mehettem be a Danihoz. A kisfiam egy emelvényen feküdt egy üvegkalitkában, aminek nem volt teteje. Egy csomó cső tekergett a testén. 5 kg-os és 64 cm-es méreteivel hatalmas volt a koraszülött 1 kg-os és 40 centis picurkák között. Édes, törpeóriásom kómában feküdt. Közben jött a doktornő és semmi mást nem tudtam meg, csak 10-szer elmondta, hogy ez a baba nagyon beteg, készüljek fel a legrosszabbra. Nem maradhatok vele, mert nincs értelme, nem is látogathatjuk addig, amíg kómában van. Menjünk haza, és imádkozzunk, ennyit tehetünk. Minden nap este 6-kor telefonálhatok, majd tájékoztat a változásokról. Még egy percre visszamentem a Danihoz. Ott, annál az üvegketrecnél megfogadtam, hogy az utolsó leheletemig azon fogok küzdeni, hogy ez a kisfiú boldog felnőtt lehessen.

Abban az időben még nem volt telefon, csak a Posta épületére volt szerelve egy segélykérő készülék, azt kellett kurblizni, majd bejelentkezett egy hölgy, megadtam a telefonszámot, ígérte, hogy tárcsáz, ha csörög, vegyem fel és beszéljek. Ez a folyamat gyakran fél órát is igénybe vett. Ettől a naptól fogva minden este ott álltam pontosan 6-kor. Minden nap végighallgattam, hogy még él a kisfiam, az állapota nem változott.

Közben Enikővel írni, olvasni, számolni tanultunk, annyi anyatejem volt, hogy 4 gyerek lakott jól. Az egyik napon egy ismerős házaspár csöngetett be, hogy a kisbabájuknak nem elég a tej, és tudják a védőnőtől, hogy nekem rengeteg van, nekik pedig nagy segítség lenne, ha eljárnék szoptatni a kislányt. Hát persze, miért ne, mondtam, ha tudok, segítek. Elmentem. Az a szoptatás életem legboldogtalanabb órája volt. A kislány vígan mosolygott, miközben evett, az én eszem pedig azon járt, hogy a kisfiam haldoklik, csak az infúzió és a gépek tartják életben. Azt mondtam a szülőknek, hogy jöjjenek el minden nap, nagyon szívesen adom a tejet, de én ide többé nem jövök. 

Egyik este azután amikor újra telefonálni mentem, azt mondta a doktornő, hogy fontos dolgot kell bejelentenie. A szívem a torkomban vert, úristen mi lehet az? Ugye nem? Nem halhatott meg az én kisfiam, hiszen várom. Ott a kiságya, Encsi minden este a maciját, a Dani macit takargatja benne, hogy a maci majd jó melegen tartja az ágyat, amíg a kistesó hazajöhet. Végre kimondta a doktornő, a Dani kinyitotta a szemét és felsírt. Én is felsírtam, de olyan megkönnyebbülve zokogtam fel, hogy akik ott szintén telefonra vártak, már talán az orvost is hívni akarták. Hazamentem, de nem volt kinek elmondanom az örömömet. A férjem csak éjszaka jött haza. A kicsi lányom pedig talán még nem értette volna, hogy miért sírok. Nem akartam megijeszteni.

Még két hónap telt el, átkerült a Dani másik kórházba, ahol már látogathattam is. Szépen erősödött. Az orvos elmondta, hogy a nagy súlya miatt csak a fejét bírtam megszülni, amikor elakadtak a vállak, gyakorlatilag kitépték belőlem a gyereket. Mivel oxigénhiány is fellépett egy rövid időre, így számítanom kell arra is, hogy szellemileg visszamaradott lehet, de ez majd később fog kiderülni. A karja tényleg eltört, de nem klasszikus módon, hanem a doki hüvelyk ujja horpadt bele a pici csontba az erős szorítástól. Lebénult a rekeszizma, ezért volt 1 hónapig lélegeztető gépen, lebénult a szemmozgató izom, a fejbiccentő izom és a jobb kar gyakorlatilag mint a rongy, béna. A következő héten, ha beleegyezem és hajlandó vagyok együttműködni, akkor hazavihetem. Készüljek fel, hogy a gyerek bénán fogja élni az életét, egyedül nem lesz képes soha ellátni magát.

Ekkor jött a második esküm.

Mindent megtanulok, amire mód van, az utolsó falat kenyerem árát is arra fordítom, hogy a Daniból embert faragjak.

Egy hétig jártam Pestre, speciális gyógytornát tanultam, gyógymasszázst, elektromos kezelést. Persze ezek konkrétan a Danira és éppen az adott állapotára és korára vonatkozó feladatok voltak.

Végre hazavihettem a két hónapos kisfiamat. Bevittem egy 74-es rugit a kórházba, gondolva, talán jó lesz. Hát nem. A hátán nem tudtam összehúzni a zippzárt, nem érte be a férfias vállait. Úgy hoztam haza, hogy a hátát egy pléd védte. 

A bal kezén a törés már meggyógyult, a szeme és a feje is mozgott, szabályosan szedte a levegőt. A jobb keze azonban mint a rongy, úgy lógott. Mindig fogni kellett, főleg ha leraktam a kiságyba, figyelni, nehogy alácsavarodjon. Szerencsére a tejem nem apadt el, ő pedig mint aki világ életében ezt csinálta volna, úgy tapadt rám és megevett kezdetnek 240 grammot. Már kezdett mosolyogni, vidám, kedves kisbaba volt, hatalmas, okos, kék szemekkel nézett a világba. A tenyér nyújtására készítettünk egy eszközt. Egy kis lécre, félbe vágott ping-pong labdát rögzítettünk gézzel, hogy jó puha legyen. Ezt pedig a kezéhez tekertem gézzel úgy, hogy a fél labda a tenyerében volt, a léc pedig az alkarján. Éjszaka rajta volt, hogy megelőzzük vele a zsugorodást, amennyire lehet. Reggel mindig gyógytorna, ami pl. abból állt, hogy lepedőbe becsavartam a Danit, majd a lepedő két sarkát megfogtam és meglendítettem, hogy kirepüljön belől a gyerek az ágyra. Ilyen drasztikus gyakorlatok voltak, ezzel azt akartuk előidézni, hogy a spontán reflexek a kitámasztásra beinduljanak. Persze a Dani sírt, mert félt, a reflexek nem működtek, a keze mindenhol volt, csak a helyén nem, így aztán én is sírtam, mert kicsit sem voltam abban biztos, hogy jól csinálom, de azt mondták az orvosok, hogy ez nagyon hosszú folyamat, és rajtam áll, hogy kitartó leszek-e, mert csak akkor lesz eredménye. Így aztán csináltam. Hasonlóképpen működött az elektromos kezelés, amikor árammal kellett sokkolni az idegeket. Mivel az idegszál elszakadt, így persze az inger sem tudott végigfutni, tehát semmilyen mozdulatot nem produkált, csak bennem a kételyt, hogy lehet, nem is jól csinálom. Utána következett az élmény, amikor masszírozni kellett. Azt nagyon élveztem. Ugyan a Dani nem érzett belőle semmit, de itt legalább biztos voltam a dolgomban. Ezt végeztük 3 óránként, két szoptatás között. Éjszaka pihenő. Nappal persze voltak fél órás szünetek, amikor a Dani aludt, én meg főztem, vagy Encsivel tanultunk, esetleg mostam, vagy takarítottam, ja, meg a maradék tejet fejtem, mert este jött érte két apuka, hiszen miért is öntöttem volna a csapba, amikor két baba jól lakott belőle. Hetente háromszor Pestre vittük egy alapítványhoz, ahol neves gyógytornászok ellenőrizték, hogy jól végzem-e a dolgomat, kaptunk új  gyakorlatokat, régieket eltöröltek. Hetente egyszer hydro-terápiára mentünk, ahol a víz felhajtóerejét felhasználva tornásztunk. Ezek nagyon sok pénzbe kerültek, a félretett pénzünk elfogyott, eladtam a zongorámat, majd az autónk került sorra, annak az árát is a gyógykezelésre fordítottuk, Rokonok, barátok adták kölcsön a sajátjukat, gyakran teli tankkal, hogy vinni tudjuk a Danit. Míg élek hálás leszek nekik érte. Nagyjából így teltek a napok egy évig. A férjem anyagilag segített, azonban hazajönni nem szeretett, nem tudta feldolgozni a sok negatív élményt, a kolléganője pedig egyre többször, egyre kedvesebben vigasztalta.

Közben a Dani gőgicsélt, megfordult, felült, felállt, mindent időben, sőt 10 hónapos korában elindult. Kb. egy éves volt, amikor speciális ingerárammal megvizsgálták az inger haladási sebességét. Altatásban végezték, a fejére elektródákat tettek és az ujjvégekben vártuk az eredményt. Megtört a jég. Megrándult a kisujja hegye. Akkor a doktornő kezet fogott velem, csak annyit kérdezett, hányszor jutottam el odáig, hogy nem bírom tovább? Könnyeim között azt mondtam, minden nap, de csak egy pillanatra.

Ettől a naptól rohamos javulás következett az állapotában, egyre ügyesebben mozgott, egyre okosabb lett, szellemi visszamaradottságról nem is beszélhettünk Az általános iskolában jól tanult, majd gimnáziumban érettségizett, anyatej helyett az angolt szívta, mint szivacs a vizet.

Közben a családunk szétesett, férjemet már annyira megvigasztalta a kollegina, hogy inkább elváltam tőle, anyagilag azonban tovább is támogatott. Encsi is felnőtt, diplomás nő lett.

Dani éppen most 19 éves. Kicsit rövidebb a jobb karja, kicsit görbébb. Amerikai focizik, autót vezet, egy zenekarban énekel, rengeteg barátja van. Informatikus lesz, ha nagy lesz, bár már most is 48-as lábakon jár. A csajok imádják.

 

Megtartottam a fogadalmamat, a Daniból ember lett. Boldog felnőtt.

/2012.01.19./